Bella átváltozik...

 Felmerült bennem, mi van, ha Bellát előbb kell átváltoztatni, mintsem összeházasodnának, és az egészet csak azért csinálja végig, mert a halhatatlanságra pályázik?  Íme az én meglepő kis verzióm, jó szórakozást hozzá!

                                               ~'~ 

Ahogy előttem állt, újra a hatása alá kerültem, pedig féltem attól, ha vámpír leszek, meglátom az Ő tökéletlenségét is. Szerencsére, vagy vesztemre, de nem így történt. Új szemeimmel alaposan végignéztem arcának vonalait, és minden piciny részletet újra memorizáltam. Megváltozott, de nekem még így is a legmeghökkentőbb lény volt, akit valaha is láttam. Besütött a nap az ablakon, és vakítóan ragyogni kezdtünk mindketten. Felemeltem a kezem, megérintettem az arcát, amely most szinte puhának tűnt, és ujjaim végigsiklottak mosolygó ajkain. Éreztem, ahogy enyhén megnyílik érintésemtől. Vérvörös szemeibe néztem, amik meglepetéssel, és mérhetetlen kíváncsisággal voltak tele, majd még közelebb léptem, és beletúrtam tökéletesen rendezett, hosszú, fekete hajába. Mintha selymet érintettem volna. Elbűvölt, még jobban, mint emberként, és ahogy megfogta a kezem, végigszaladt bennem valami elemi erejű vágyakozás. Felrémlett bennem, mikor először érintett meg, és alig tudtam leplezni rám gyakorolt, megdöbbentő vonzását, amit most kétszer erősebbnek érzetem...

– Isten hozott, ifjú Bella! Már régóta vártam rád! – szólt Aro, és a szájamra hajolt. A csókja megrészegített, olyannyira, hogy el is felejtettem, mi volt Edwarddal. Most ő lett az, ami én voltam újjászületésem pillanatáig: semmi...

  Egy hónappal korábban

Jacob a volánnál ült, épp morcosan hallgattunk, mert már megint azon vesztünk össze, menyire nem támogatja a „halálom” tervét. Nem akart megérteni. Senki nem akart megérteni, én pedig igyekeztem minél jobban játszani a szerepem, hogy elérjem a célom, épp ezért az eredeti szándékomat mindenek előtt titkolnom kellett, és a Volterrában tett látogatás szerencsére új lökést adott. Ahogy visszagondoltam, újra éreztem azt a fura bizsergést. Még jó, hogy Edward nem tud bennem olvasni, így biztonságban vagyok. Ellenkező esetben tuti kiszívta volna rég a vérem, és nem itt bámulnám az utat. Jake felém fordult.

– Ugye, nem lehet erről lebeszélni? – Nagyot sóhajtottam.

– Ne kezd előröl! Nem, és kész. Nincs beleszólásod, fogd már fel!

– Bella, ne tedd ezt, én mindent meg tudok neked adni...

– JAKE! Az utat... – Nem tudtam befejezni, mert a következő jobbra ívelő kanyart már késő volt bevenni, egyenesen leszáguldottunk a lejtő felé, átszakítva a korlátot. Azt hiszem, sikoltoztam, aztán egy hatalmas csattanás, előrelendültem, és a szélvédőn keresztül kiröpültem a kocsiból. Az utolsó gondolatom az volt, Apa meg fog ölni, amiért nem volt becsatolva a biztonsági övem.

– Edward, meghal, ha nem teszed meg! Sietni kell! – Carlisle hangja ideges volt. Nem tudtam megszólalni, pedig szívesen tettem volna.

– Mire vársz? Azt akarod, hogy meghaljon? – Alice hangját ismertem fel. Ó, valaki rúgja már seggbe ezt a mamlaszt, vagy marjon meg! Nem akarok meghalni, légyszi ne hagyjátok neki, segítsen már valaki rajtam, könyörgöm. Újra csend lett körülöttem, tehát Edward elbaltázta a lehetőséget, és meghaltam. Szép. Ennyit az örökléttel kapcsolatos terveimről! Basszus! Ahogy a sötétben dühöngtem, hirtelen olyan érzésem támadt, mintha égni kezdtem volna. Elhamvasztanak? Szuper, remélem, a lelkem, ami nagyon is él, kiszabadul. Magamban megpróbáltam a krematórium látványára felkészülni, miközben pokoli fájdalommal lángoltam, majd arra gondoltam, most végre kiderül, van-e mennyország, Isten, pokol, és ugyan hova osztanak be engem, mint ateistát. Vagy szellemként tovább figyelhetem a többiek sorsát? Esetleg újjászületek, mint valami állat, vagy növény, talán mint ember? Mire fogok emlékezni, ha túl leszek a hamvasztáson? Te jó ég, most jöttem rá, mennyi minden kimaradt az életemből, például érintetlenül haltam meg, mert ez a tökkelütött nem volt képes élni a lehetőségekkel. Most nagyon haragudtam rá emiatt. Lassan csillapodni kezdett a lángolás, és kellemes hűvös áradt szét bennem. Na, ideje szétnézni, milyen a kremó belülről.

Először is vettem egy mély levegőt. Fura volt, nem hozott megkönnyebbülést, mint életemben, viszont meglepetésemre az orromba nem a hamvasztás utáni füstös szag csapott be, hanem egészen más illatot éreztem: a föld szagát, az erdei virágokét, állatokét, és még valami furcsát, ami mégis ismerős volt. Tehát élek, és jó orrom van, valami állatnak születtem újra. Csodás, Ed levadászhat. Most már megpróbáltam kinyitni a szemem, hogy lássam, mivé születtem meg.

Egy plafont láttam meg először. Macska, vagy kutya vagyok – gondoltam, végül pislogtam párat, és mintha hályog esett volna le a szememről. A szobában minden Cullen jelen volt, Carlisle kivételével, és engem figyelt. Ahogy felültem, belém csapott a felismerés, mint egy villám. Vámpír vagyok én is! Edward állt mellettem, és felsegített az ágyról.

– Gyönyörű vagy – suttogta, és a karom simogatta. Alaposan végigmértem, majd kirázott a hideg. Emberként elbűvölt, de most... Most valahogy olyan nyálas ficsúrnak tűnt, és úgy nézett rám, mint egy rajongó kiskutya. Úgy tűnt, azzal, hogy vámpír szemmel nézem, megszűnt az a vonzás, amit emberként éreztem felőle. Te jó ég, úgy viselkedtem, mint bármelyik másik „kaja”, viszont nem tagadom, enélkül nehéz lett volna elérni, hogy valaha is átváltoztasson. Kikaptam magam a kezéből, és kiábrándultan válaszoltam.

– Te viszont nyálas, és undorító! – meghökkenve nézett, de már mással voltam elfoglalva, egy tükröt kerestem. Szerencsére Alice előrelátóan behozatott egyet, és egy pillanat alatt előtte álltam. Tetszett a látvány, gyönyörű voltam, és olyannyira elámított önnön szépségem, hogy legalább két percig pózoltam a tükör előtt, majd a torkom izzó kaparása elterelte a figyelmemet. A tőlem nem messze álló kis kobold arcú lányra néztem.

– Alice, segítenél? Nem akarom, hogy ez a mafla vigyen először vadászni.

Edward különösen bosszantó volt, ahogy olyan idiótán bámult rám (mások erre azt mondják, ez a „miért teszed ezt velem” tekintet), és nem akartam még csak véletlenül sem kettesben lenni vele. Oké, nem állt szándékomban senkit megbántani, és ha megtudják, hogy csak a halhatatlanságra hajtottam, lehet, még ki is végeznek, hirtelen felindulásból, ezért nem árt, ha vigyázok.

Persze, igazából annak tudta be mindenki a viselkedésem, hogy átváltoztam, pedig semmi más nem történt, csak az, amit akartam: halhatatlan lettem, és többé nem kellett megjátszani magam, mennyire odavagyok Edwardért. Igazából már egy vörös szempár járt a fejemben, és félelemmel vegyes kíváncsisággal gondoltam a tulajdonosára. Vajon ő is ilyen csalódás lesz, ha találkozunk? Mert látni akartam, mindenféleképp.

Egy órával később jóllakva ültünk Alice-szel az egyik szikla tetején. Szegény „vigasztalni” próbált.

– Majd újra beleszeretsz, ne félj! – Te jó ég, ennyire jó színész vagyok? Ide az Oscart! – De ha nem, hát az sem baj, attól mi még jó barátnők lehetünk, ha visszatérsz Volterrából.

Nem lepődtem meg, tudtam, hogy látni fogja, amikor elmegyek.

– Te nem ítélsz el? – Rám mosolygott, és megvonta a vállát.

– Carlisle is élt ott, tehát nem mindenki elvetemült gyilkos, aki oda téved, vagy szerencsét próbál náluk. Edwardnak nehéz lesz.

A távolba néztem, és kifújtam a levegőt, majd újra Alice szép arcára pillantottam.

– Ki változtatott át? Mert azt hiszem, nem ő volt.

– Én voltam – mosolygott szerényen.

– Köszi, Alice! Igazán hálás vagyok, amiért megtetted.

Később, mikor visszatértünk, Carlisle várt a nappaliban, és gondterhelten nézett rám. Intett, én pedig leültem vele szemben, az egyik fotelba.

– Bella, mire emlékszel az elmúlt évekből? – kérdezte, én pedig elmerengtem. Nagyon halványan felrémlett apám és anyám, és Jacob is. Aztán a baleset, és a dokira pillantottam.

– Hol van Jake? – kérdeztem rémültem.

– Bella, Jacob azonnal meghalt, mikor a fának csapódtatok. Sajnálom... Tudnod kell, hogy mindenki azt hiszi, te is meghaltál. Jókora adag morfiummal rezzenéstelenül változtál át, és a helyszínen csináltam rólad fotókat, ami alapján Charlie azonosított. Hamvasztásos temetést kértek, így könnyen kilophattunk a boncteremből.

– Jake temetése mikor lesz?

– Egy hét múlva.

Az új hírek teljesen letaglóztak. Emberi életemből a szüleimen kívül Jacob volt az, aki számított egy kicsit is nekem, annak ellenére, hogy gyűlölte azt a tudatot, mit akarok elérni. És most halott, nincs többé. Nem jön soha, nem nevet rám, és nem is hülyéskedik többet velem, nem számíthatok rá, mikor szükségem lesz egy erős támaszra. Már most tudom, hogy nagyon fog nekem hiányozni.

Szörnyen éreztem magam Jacob elvesztése miatt. Ő több volt nekem, mint egy barát, és most jól esett volna sírni. Edward szerencsére nagy ívben elkerült, így Alice-szel osztottam meg a bánatomat. A temetésre végül nem tudtam elmenni, mert rájöttem, tiltott területen lesz, ahova már én sem léphetek be, így a „hamvaim” szétszórását nézetem részvétlenül, kellemes távolságból. Jobb lesz így mindenkinek, de főként nekem. Csak Jacobot sajnáltam, de végül túltettem magam a vele történteken azzal, neki így nem kell miattam szenvednie, és a magam boldog, szabad életét élhetem.

                                  ***

 

– Carlisle, el akarok menni – jelentettem be neki három héttel később, mikor már mindenki tisztában volt a fantasztikus képességemmel, ami a csodálatos önuralmam lett. A doktor szomorúan elmosolyodott.

– Tudtam, eljön ez a nap, de nem hittem, milyen hamar be fog következni. Ez egy kis ajándék, erre az alkalomra.

Esme jelent meg, és egy díszdobozt nyújtott át, amiben új személyigazolvány volt, útlevél, egy köteg készpénz, és egy bankkártya.

– Legyen szerencsés utad! – mondta, és megölelt, ahogy nem sokkal később mindenki más, Edward kivételével. Nagyon gyorsan eljutottam Volterrába, habár eléggé feszélyezett, hogy meghívás nélkül csak úgy beállítsak, így az előcsarnokban ülő Giannatól kértem segítséget. Hát, nem volt egyszerű sekély angoltudása mellett megérteni, mit szeretnék, de aztán kértem papírt és tollat, majd pár sort firkantottam rá, összehajtottam, meglebegtettem, és ezt mondtam:

– Aro – végül felé böktem, és az ujjaimmal sétálást mutattam. Szerencsémre nem valami idióta szőke nő volt, felragyogott az arca, és elvette az üzenetet, majd eltipegett a tűsarkújában. Jó sokat vártam rá, de Jane-el együtt tért vissza, akinek láthatóan nem tetszett a vendégkísérő szerep.

– Gyere utánam, a mester nagyon vár. – Határozottan örültem, amiért azonnal fogad, és nem kell itt szobroznom akár napokig. Jane most suhant, én pedig minden nehézség nélkül követtem. Nagyszerű érzés volt azzal a tudattal belépni a falak közé, most senki nem akarja a véremet venni. A kis vámpír könnyedén lökte be a nehéz ajtót, ahogy legutóbb is, most viszont Aro már izgatottan várt a terem közepén, és kezeit várakozásteljesen dörzsölgette. Végigfutott valami kellemes remegés rajtam, ahogy megláttam.

– Mester, Isabella Cullen – mondta Jane, mire felé pillantottam, és azonnal javítottam.

– Isabella Swan. – Aro intett, hogy közelebb mehetek, én pedig előtte termettem. Az általam kavart légmozgás meglebbentette a haját, és ahogy előttem állt, újra a hatása alá kerültem, pedig féltem attól, ha vámpír leszek, meglátom az Ő tökéletlenségét is. Szerencsére, vagy vesztemre, de nem így történt. Új szemeimmel alaposan végignéztem arcának vonalait, és minden piciny részletet újra memorizáltam. Megváltozott, de nekem még így is a legmeghökkentőbb lény volt, akit valaha is láttam. Besütött a nap az ablakon, és vakítóan ragyogni kezdtünk mindketten. Felemeltem a kezem, megérintettem az arcát, amely most szinte puhának tűnt, és ujjaim végigsiklottak mosolygó ajkain. Éreztem, ahogy enyhén megnyílik érintésemtől. Vérvörös szemeibe néztem, amik meglepetéssel, és mérhetetlen kíváncsisággal voltak tele, majd még közelebb léptem, és beletúrtam tökéletesen rendezett, hosszú, fekete hajába. Mintha selymet érintettem volna. Elbűvölt, még jobban, mint emberként, és ahogy megfogta a kezem, végigszaladt bennem valami elemi erejű vágyakozás. Nyelt egyet, és továbbra is kíváncsian méregetett, majd újra megpróbált bennem olvasni. Most sem sikerült neki, de ennek ellenére elmosolyodott, és kezei közé fogta az arcomat. Egy pillanatra felrémlett, talán le akarja tépni a fejem, de ehelyett ujjai végigsimították bőrömet, olyan érzést keltve, mintha egy madártollal érintene meg, és meglepetésemre ez is nagyon érdekes folyamatokat indított el, amikre nem számítottam.

Felrémlett bennem, mikor először érintett meg, és alig tudtam leplezni rám gyakorolt, megdöbbentő vonzását, amit most kétszer erősebbnek érzetem. Milyen nagyon nehezemre esett akkor a szerepemet játszani, és utána sem lett egyszerűbb, mert az álmaimban kísértett minden éjjel. Ahogy itt állunk, és tapogatjuk egymást, mint két vak, szinte hihetetlen ez az egész, mintha most is csak álmodnék. Egy kicsit megszorítom a karját, mire helytelítően összehúzza a szemöldökét. Mégsem álmodom, érzi, ahogy megfogtam. Kedvtelve nézeget, én pedig úgy érzem, megszűnt a világ. Mindenről elfeledkezem, a körülöttünk lévő, dermedten álló gárda tagokról, a két másik fenségről, És igen, Forks is messze kerül tőlem, Edwarddal, Jacobbal, a vámpírokkal és az alakváltó farkasokkal együtt. Ez lenne a szerelem? Sosem voltam szerelmes, a színjátékom pedig filmek és könyvek alapján ihletődött, így nem vagyok benne biztos, mit érzek. Van a vámpírok közt is kémia?

Nagyjából két perc telhetett el, amit egymás fizikai felmérésével töltöttünk, majd Aro, még mindig a kezei közt tartva fejemet, egészen közel hajol, és a szemembe néz.

– Isten hozott, ifjú Bella! Már régóta vártam rád! – szól, és a szájamra hajol. A csókja megrészegít, olyannyira, hogy el is felejtem, mi volt Edwarddal. Most ő lett az, ami én voltam újjászületésem pillanatáig: semmi...

Vége

Jane és a tartós smink

Fő, hogy tartós legyen!

Jane semmit nem utált annyira, mint a gyilkos tekintetű, csodálatosan szép vörös szemeit hangsúlyozni. Márpedig erre szükség volt, hiszen pillantása fontos szerepet kapott, mikor épp kínozni kellett valakit, és ez érvényes a mosolyára is. Kevés vámpír használ sminket, de neki ez, amolyan függőségévé vált.
Egészen addig kellemetlen a mindennapi tortúra, míg egyszer meg nem hallotta, hogy az ebédre szánt látogatók egyike, a sminktetoválását reklámozza újdonsült barátnőinek. A lány egyből lecsapott rá, és ahogy elájult, felkapta, majd Aro elé járult vele.
– Mester, megengeded, hogy eljátsszam ezzel a finom kis falattal?
Aro szívélyesen elmosolyodott; Jane egyike volt azoknak, akik ritkán kértek tőle bármit, és épp egy ilyen csekélységet tagadjon meg tőle?
– Vidd csak, drágám! – válaszolt kedvesen, majd csatlakozott a többiekhez, akik közben már nekiláttak az ebédnek.

A kis vámpír sebesen vitte fel a szobájába, és leültette a székre, amin szabadidejében néha ücsörgött. Türelme lassan fogyni kezdett, így önkéntelenül is elmosolyodott, majd egy picit a nőre összpontosította figyelmét. Épp csak akkora fájdalmat okozott neki, amitől felébredt.
– Hol vagyok? – kérdezte, ahogy körülnézett, majd szeme megállapodott Jane-en, és összehúzta szép ívűre szedett szemöldökét.
– Basszus, szólhattál volna, hogy be akartok venni valami hülye műsorba! – A vámpírlány meglepve nézett rá.
– Miről beszélsz? Itt nincs semmilyen műsor, és mindössze csak akkor fogod ezt a kalandot túlélni, ha csinálsz nekem olyan sminktetoválást.
– De ahhoz eszközök kellenek!
– Megszerzem, csak mondd el, hogy mire van szükséged.
– A holmim a szállóban van, mondjam a címet?


Azt a másfél órát, amit bezárva töltött, Erica (így hívták a lányt) azzal ütötte el, hogy kiutat próbált keresni. Az ablakon ugyan nincs rács, de majdnem nyolc méter magasban volt, így meg se merte próbálni az ugrást. Csak egy esélye maradt: Jane-t szépen kitetoválni, és akkor elengedi.
Mikor a vámpír visszaért, közölte vele, mit szeretne, ő pedig leültette a székre, és elővette a tűt, a gépét, majd kipakolt pár árnyalatot, amiből választhatott, és hamarosan nekiállt megcsinálni a lány száját. Meglepve tapasztalta, hogy nem moccan, nem nyikkan, pedig ez tuti nem volt kellemes.
– Nem fáj? – kérdezte, mire a nő elszólta magát.
– A vámpírok nem éreznek fájdalmat.
Erica ebben a pillanatban tudta, itt neki véget is ér földi pályafutása, amint befejezi az alkotást, és most örült, amiért nem volt tükör a szobában. Jane szemeit igen látványosra tetoválta ki, majd mosolyogva nézte, miután elkészült.
– Nos, akkor hazamehetek? – A vámpír csak elhúzta a száját, és egy pillanat alatt a nyakába mart.

Természetesen ő tüntette el a testet is, és egészen másnapig nem is történt semmi különös. Akkor nézett először bele az egyik folyosói falon lógó tükörbe, amit eddig sminkelésnél használt, és egy kis sikoly hagyta el ajkait. A trónterembe belépve hallotta, ahogy a fiúk elkezdenek vihogni, egészen, míg Aro meg nem köszörülte a torkát. Elé érve lesütötte szemeit, és meghajolt. Érzete, amint a fővámpír keze az álla alá csúszik, és felemeli a fejét.
– Ugyan, gyermekem! Csak le kell mosni!
Jane most kinyitotta vörös szemeit, és bizony nagyon valószínű, hogy potyogó könnyekkel válaszolt volna, ha tud sírni.
– Nem, mester, ez nem jön le. Tartósra szerettem volna, hát, megkaptam.
Caius állt melléjük, és kicsit ő is elmosolyodott.
– Nem érünk rá, ilyen csekélységekkel foglalkozni, indulunk Cullenékhez.
A gárda többi tagja is megérkezett, és egyre csak őt bámulták. Nem tudta elengedni a füle mellett ezeket a megjegyzéseket: „Hú, Jane halálos lett! Ha meglátják, belehalnak a röhögésbe!” 

Az őrült rajongók utolsó túrája

A kirándulócsoport önkéntelenül is elcsöndesedett, ahogy beléptek a trónterembe. Személyesen látni a forgatás helyszínét, sokkal, de sokkal nagyobb élmény, mint a mozivásznon nézni. A három felség is jelen volt, legalábbis a viaszszobraik. Néhány őrült fanatikus egyből felsikkantott, majd rohantak fényképezni egymást a figurákkal.
– Nahát, milyen élethű! – mondta az egyik. A másik csak ölelgette Aro viaszfiguráját, idétlenül vigyorogva.
– Ne dumálj, így nem tudok egy rendes képet sem csinálni! – válaszolta a fotózó barátnő.
Nagyjából tíz percig volt bent a látogatócsoport, ezen a napon az utolsó. Az idegenvezető tapsolt, így mindenki elindult kifelé. A három lány is velük tartott, és hamarosan csend borult a kastély termeire.
Néhány órával később megfordult a kapu zárjában egy kulcs, és három alak lopakodott végig a kihalt folyosón. Meg sem álltak egészen a trónteremig, ahová csak a telihold fénye világított be.
– Tudtam, hogy van az a mennyiségű pia, amitől kidől a gondnok – szólt az egyik lány, a délutáni utolsó csoportból.
– Nézd, hát nem gyönyörűek? – válaszolt az, aki Aróra csimpaszkodott nemrég.
– Micsoda hülye ötleteitek vannak – mondta a fényképész. Ő végül odament a fővámpírhoz, és alaposan megnézte.
– Szerintetek miből van a szeme? – kérdezte, és megpróbálta az ujjával megnyomni, de keze egy centivel a célpont előtt megdermedt.
– Én a helyedben, nem tenném. – Megdermedtek, ahogy Aro hangja betöltötte a termet. – A vacsora tálalva!
Később a három vámpír elégedetten ült trónján, míg a részegnek gondolt palotagondnok eltüntette a tetemeket.
– Látjátok, mégiscsak jó cserét ajánlott az a nő pár éve: az életéért cserébe mindig lesz pár önkéntes "vacsoravendég".
Caius Aróra nézett, és elhúzta a száját.
– El kell ismernem, igazad van. Folyamatosan akad pár őrült rajongó, aki visszaszökök ide éjjel, mi pedig várjuk őket sok szeretettel!