Újjászületés

Marcus szokása szerint unottan bámult maga elé, miközben az emlékeit idézte fel. Egy sokkal boldogabb időről ábrándozott, mikor még volt értelme az életnek, már ha ezt annak nevezhette. Hiszen, vámpír volt, és mint efféle, bizony jó sok idő állt rendelkezésre: az örökkévalóság. Sóhajtott, mint bármely, ábrándjaiból visszatérő ember, és megpróbált arra figyelni, a másik két fővámpír mit csinál. Nagyjából ugyanazt, mint ő: semmit. Várnak a vacsorára. Vagy inkább ebédidő van? Itt a trónteremben meg úgy általában az egész épületben összemosódnak a percek, az órák és a napok... Egyetlen változatosság és időjelző többnyire az étkezés, valamint azon nagyon ritka és már szintén megunt alkalom, ha valami ügyefogyott újszülött rendbontás miatt eléjük kerül. Igazán felüdítő volt, mikor a Cullen családhoz mentek kirándulni. 

Már hallani lehet őket. Csivitelő, izgatottan zsibongó tömeg, a lábaik dobbanása alig hangosabb, mint a szívüké. Ó, vannak vagy tízen. Tisztán kivenni Heidi hangját is. Aro felélénkül, és a gondolat sebességével áll fel helyéről, elégedetten összecsapva tenyerét, mire a terem túlsó felében álló testőrök kinyitják a nehéz tölgyfaajtót. 

Egyszerre mindhárom fenség torkára fagy a szó, mert Heidi mellett egy ismerős arc bukkan föl. 
Marcus feláll, és a sötét hajú nőre tapad a szeme, épp ahogy Aro és Caius tekintete is. 
– Didyme... – Hangja alig erősebb, mint mikor az őszi faleveleket odébb sodorja a szél, mégis minden, a teremben lévő vámpír felé fordul. A legtöbben nem tudják, kicsoda Didyme, viszont a csoport egyre özönlik befelé, és a figyelem azonnal visszaterelődik rájuk. Az események felgyorsulnak; Aro előre lendül, és máris lecsap Didyme hasonmására. Marcus felbődül, olyan hangon, ahogyan még sose hallották. Aro meglepve néz fel, miközben harapása majdnem célt ér.
Marcus ökle ellenben igen pontosan csapódik a szoborszerű arc közepébe, és Aro a nem várt lendülettől cseppet sem elegánsan dob egy hátast. A fiatal nő meglepve néz körül, mert az előbb még teljesen bódult volt valami csodás illattól, most meg... Te jó ég, itt őrültek vámpírosat játszanak?! Ahogy két árny suhog körben, és néha a fal díszítőelemeivel próbálják hatástalanítani egymást, lassan világosság gyullad az agyában. Ezek igazi vámpírok! Ebben a pillanatban megváltásként jön az ájulás. 

Caius elégedetten nézte a birkózókat. Neki a kisujját sem kell mozdítani, és a két marha kinyírja egymást. Szinte már fején érezte a képzeletbeli koronát, ám ekkor Aro és Marcus váratlanul elengedték egymást. Illetve utóbbi lökte félre a zilált Arót, és a lány mellett termett. 
– Egyszer már megölted, többet nem veszed el tőlem! – morogta, és karjaiba vette az ájult hölgyet, miközben Aro feltápászkodott, és ingerülten próbált magára emberi, akarom mondani vámpírkirályhoz méltó külsőt simogatni. 
– Marcus, ez csak egy halandó! – válaszolt neki, de Marcus mintha meg sem hallotta volna. A lánnyal karjai közt elindult kifelé.
– Most meg hova mész? Ki engedte meg, hogy elmenj? – Aro szinte sipítozott, mire Marcus megfordult, és fáradtan elmosolyodott. 
– Te magad, Aro. Nem emlékszel? Azon a délutánon, mikor úgy döntöttél, megölöd Didymét, csakhogy engem itt tarts. Most elmegyünk. És nem merjen az utamba állni senki! 
– Ez egy halandó, nem a húgom, és nem is a szerelmed! – Jött a válasz. Marcus mosolya nem lankadt. 
– Tudod, Alice Cullen egyszer megmondta nekem, hogy ha kivárom, újra együtt leszünk, mert Didyme újjászületik. És most itt van, eljött. Többet nem engedem el. Isten veled Aro, légy boldog. Én már az vagyok. 

Marcus elhagyta a tróntermet, Volterrát, és eltűnt örökre az ismeretlen nővel együtt.