Jane és a tartós smink

Fő, hogy tartós legyen!

Jane semmit nem utált annyira, mint a gyilkos tekintetű, csodálatosan szép vörös szemeit hangsúlyozni. Márpedig erre szükség volt, hiszen pillantása fontos szerepet kapott, mikor épp kínozni kellett valakit, és ez érvényes a mosolyára is. Kevés vámpír használ sminket, de neki ez, amolyan függőségévé vált.
Egészen addig kellemetlen a mindennapi tortúra, míg egyszer meg nem hallotta, hogy az ebédre szánt látogatók egyike, a sminktetoválását reklámozza újdonsült barátnőinek. A lány egyből lecsapott rá, és ahogy elájult, felkapta, majd Aro elé járult vele.
– Mester, megengeded, hogy eljátsszam ezzel a finom kis falattal?
Aro szívélyesen elmosolyodott; Jane egyike volt azoknak, akik ritkán kértek tőle bármit, és épp egy ilyen csekélységet tagadjon meg tőle?
– Vidd csak, drágám! – válaszolt kedvesen, majd csatlakozott a többiekhez, akik közben már nekiláttak az ebédnek.

A kis vámpír sebesen vitte fel a szobájába, és leültette a székre, amin szabadidejében néha ücsörgött. Türelme lassan fogyni kezdett, így önkéntelenül is elmosolyodott, majd egy picit a nőre összpontosította figyelmét. Épp csak akkora fájdalmat okozott neki, amitől felébredt.
– Hol vagyok? – kérdezte, ahogy körülnézett, majd szeme megállapodott Jane-en, és összehúzta szép ívűre szedett szemöldökét.
– Basszus, szólhattál volna, hogy be akartok venni valami hülye műsorba! – A vámpírlány meglepve nézett rá.
– Miről beszélsz? Itt nincs semmilyen műsor, és mindössze csak akkor fogod ezt a kalandot túlélni, ha csinálsz nekem olyan sminktetoválást.
– De ahhoz eszközök kellenek!
– Megszerzem, csak mondd el, hogy mire van szükséged.
– A holmim a szállóban van, mondjam a címet?


Azt a másfél órát, amit bezárva töltött, Erica (így hívták a lányt) azzal ütötte el, hogy kiutat próbált keresni. Az ablakon ugyan nincs rács, de majdnem nyolc méter magasban volt, így meg se merte próbálni az ugrást. Csak egy esélye maradt: Jane-t szépen kitetoválni, és akkor elengedi.
Mikor a vámpír visszaért, közölte vele, mit szeretne, ő pedig leültette a székre, és elővette a tűt, a gépét, majd kipakolt pár árnyalatot, amiből választhatott, és hamarosan nekiállt megcsinálni a lány száját. Meglepve tapasztalta, hogy nem moccan, nem nyikkan, pedig ez tuti nem volt kellemes.
– Nem fáj? – kérdezte, mire a nő elszólta magát.
– A vámpírok nem éreznek fájdalmat.
Erica ebben a pillanatban tudta, itt neki véget is ér földi pályafutása, amint befejezi az alkotást, és most örült, amiért nem volt tükör a szobában. Jane szemeit igen látványosra tetoválta ki, majd mosolyogva nézte, miután elkészült.
– Nos, akkor hazamehetek? – A vámpír csak elhúzta a száját, és egy pillanat alatt a nyakába mart.

Természetesen ő tüntette el a testet is, és egészen másnapig nem is történt semmi különös. Akkor nézett először bele az egyik folyosói falon lógó tükörbe, amit eddig sminkelésnél használt, és egy kis sikoly hagyta el ajkait. A trónterembe belépve hallotta, ahogy a fiúk elkezdenek vihogni, egészen, míg Aro meg nem köszörülte a torkát. Elé érve lesütötte szemeit, és meghajolt. Érzete, amint a fővámpír keze az álla alá csúszik, és felemeli a fejét.
– Ugyan, gyermekem! Csak le kell mosni!
Jane most kinyitotta vörös szemeit, és bizony nagyon valószínű, hogy potyogó könnyekkel válaszolt volna, ha tud sírni.
– Nem, mester, ez nem jön le. Tartósra szerettem volna, hát, megkaptam.
Caius állt melléjük, és kicsit ő is elmosolyodott.
– Nem érünk rá, ilyen csekélységekkel foglalkozni, indulunk Cullenékhez.
A gárda többi tagja is megérkezett, és egyre csak őt bámulták. Nem tudta elengedni a füle mellett ezeket a megjegyzéseket: „Hú, Jane halálos lett! Ha meglátják, belehalnak a röhögésbe!”